Néhányan kérdezősködnek, hogy milyen zenékre írok, egyáltalán zenére írok-e, vagy a legnagyobb csendben a szoba egyik sarkában?
Nos, íme a válasz:
MINDIG zenére írok, és általában olyasmikre, amik megindítanak egy gondolatmenetet, de nem feltétlenül az éppen írt szöveghez kapcsolódik. Vannak olyan jelenetek, amelyeknél egyszerűen muszáj létrehoznom egy - a témával kapcsolatos - playlistet, másoknál csak elindítok egy-egy számot random-szerűen, majd ha a "szükség" úgy hozza, váltok. (Ez utóbbi egyébként elég gyakran bekövetkezik)
Hoztam nektek 10 kedvenc zenét az első körben, mindegyikhez 1-1 jelenet kapcsolódik itt a bejegyzések között, vagy eldugva a netbookon egy mappában. A nagyobbik része szinte mindig Soundtrack és azok közül is az ének/vokál nélküleket szoktam előnyben részesíteni. A dalszöveg ugyanis sokszor bezavar, főleg ha hozzá illő jelenetet írok, és nem egyszer kaptam magam azon, hogy elvitt egy teljesen másik vonal felé... Alapállásban ez persze nem lenne baj, de néha pont emiatt járok úgy, hogy elveszek, és nem tudom mit is akartam kihozni az egészből :)
Diary of a Combat Medic – Part 4 – Crossroads
„Cause I’m broken, when I’m open, and I don’t feel like I’m strong enough, Cause I’m broken when I’m lonesome, and I don’t feel right when You’re gone away…”
– Hadnagy!
Csak egyetlen pillanatra torpantam meg, amint felfogtam, hogy nekem szólnak. Aztán futottam tovább a többi sebesült felé. Fogalmam sem volt, ki lohol mögöttem lélekszakadva, de ha most megállok beszélgetni, biztos, hogy elkések, és a Halál leszakít egy újabb életet, mielőtt közbeléphetnék. Bármit is akarnak közölni velem, ráér akkor is, amikor már a helyemen vagyok.
– Backwood Hadnagy!
Hátrafordultam, majd két levegővétel között realizáltam Gilbert Tizedes egyre vörösödő arcát, ahogy megpróbált kétszer annyi súllyal lépést tartani velem.
– Mondja, Gilbert! – ugrottam át egy félig kidőlt fát, vigyázva arra, hogy földet érés közben jó ütemben tegyem le a lábam a göröngyös földre. Mégis, minden igyekezetem ellenére sikerült egy pillanatra az egyensúlyomat vesztenem. Halk káromkodással szidtam az alattomosan magasra nőtt füvet, amely sikeresen eltakarta előlünk a föld igazi szerkezetét.
Hirtelen az jutott eszembe, hogy pont olyan terepen vagyunk, mint a hegymászók. Lehet, hogy a hó alatt még több hó van – jelen esetben fűszál – de az is, hogy egy szakadékot rejt. Nagyon meg kellett válogatnom, pontosan hova lépek, és mennyi ideig tartózkodok azon a helyen.
– Az új doki magát keresi mindenfelé, nem kellene megvárnia?
Megütközve meredtem rá, mint aki rosszul hall.
– És ha engem keres, mit csináljak vele, Gilbert?! – förmedtem rá, noha nem az Ő hibája volt, hogy az új ember, akit Nelson doki helyére kijelöltek, első hallásra inkább hasonlított egy zöldfülűre, mint egy felelősségteljes orvosra, aki mindig ott van, ahol lennie kell. – Üljek le, és malmozva nézzek magam elé?! Mondja meg a dokinak, hogy ne engem keressen, hanem az embereket lássa el! Nem azért küldték, hogy az én szoknyámat fogja, hanem azért, hogy életeket mentsen! – vetettem oda füstölögve, majd meggyorsítottam a lépteim. Egy ilyenre még másodperceket sem vagyok hajlandó áldozni, nemhogy bármelyik emberem életét.
NaNovells 2012 - Part 4 - All The Right Moves
" Well I walk through the valley of the shadow of death and I dance with the Devil, but I got no regrets..."
Mi másra ébredtünk volna, mint arra, hogy az egész századot épp légi támadás alá vonták?
Semmit nem gyűlöltem jobban, mint azt, amikor csak úgy záporoztak a bombák, és a Halál torz ajkán ördögi vigyorral lopkodta el az emberek életét.
- Hasra! - löktem egyet Lampard FőHadnagyon, akinek a jelek szerint feltett szándéka volt kimászni a fedezékből. Olyat csak nekem szabad.
Amint méltatlankodva elterült a rókalyuk aljában, mászókaként felhasználva kikúsztam egy bokor alá a megfelelő pillanatra várva, hogy előre rohanhassak a többiekhez. Sokat azonban nem haladhattam előre, mert a Főhadnagy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy visszaránt a derekamnál fogva, mielőtt a föld szépen maga alá temetne.
Csak egy pillanatig barátkoztam azzal a kecsegtető gondolattal, hogy azon nyomban állon vágjam, és üvöltve közöljem vele, hogy ne akadályozzon. Aztán eszembe jutott, hogy mégiscsak a felettesem, és ezt talán nem kellene. Végül a kevésbé humánus módszer mellett döntöttem.
Előhúztam a stukkerem, és pontosan a szeme közé céloztam.
- Ha még egyszer az utamba kerül... - fenyegettem megfeszített arcizmokkal - Egy másodpercig sem fogok gondolkozni azon, hogy meghúzzam-e a ravaszt. - fejeztem be villámló szemekkel.
- Hadnagy, maga miért akarja mindenáron megöletni magát?! - kérdezte pengevékonyra préselt ajkakkal.
Nem akartam felvilágosítani arról az alapvető tényről, hogy ez a felcserek feladata. Teljesen mindegy, mekkora harc van épp, nekem mindig ott kell lennem, ahol a többi van. Lesajnálóan megráztam a fejem, majd a tekintete kereszttüzében újból kikúsztam a felszínre, és futásnak eredtem.
Döbbenten pislogtam hátra, ahogy egy fojtott káromkodással utánam eredt a harcmezőn.
- Menjen vissza, Lampard! - üvöltöttem rá, magasról téve az összes szabályra, amit sikeresen megszegtem azzal, hogy szimplán a vezetéknevén szólítottam. Nemcsak, nem adtam meg a tiszteletet, de még parancsoltam is, amikor éppen Ő az egyik felettesem.
- Backwood Hadnagy! - rakta ki elém a lábát, hogy elgáncsoljon - Ha öngyilkos akar lenni, hajrá! – vicsorgott rám, amikor látta, hogy eszem ágában sincs elvágódni. - De ne előttem!
Ugrottam egyet, amikor másodszorra is megpróbálta kirúgni alólam a lábaim. Ahogy felnéztem rá, láttam mennyire zavarja, hogy sokkal könnyebben mozogtam a kevesebb súllyal, mint Ő.
NaNovells 2012 Part 3 – Dark Of The Moon
„And as we lie beneath the stars, we realize how small we are, if they could love like you and me, imagine what the world could be…”
Azt hittem, soha nem lesz vége a napnak. Mintha nem órák, hanem napok teltek volna el azóta, hogy visszaszállítattam magam, és újból a frontvonalon dolgoztam a század mellett.
– Pfff – sóhajtottam fel. Alig éreztem a karom, a sok futástól fájtak a talpaim a bakancsban, és vágta a hátizsák a vállam. Lecsatoltam a fejemről a sisakot, magam elé húztam a lábaim, és egy fának vetve a hátam, leültem a fűbe. Legalább amiatt nem kellett aggódnunk, hogy megfagyunk. Kellemes április végi idő, se nem döglesztő meleg, sem pedig esős, nyálkás hideg.
– Jól van, Hadnagy? – szólított meg egy hang a sötétségben. Felnéztem az égre, és azon gondolkoztam vajon akarok erre a kérdésre válaszolni, vagy inkább elengedem a fülem mellett, és megpróbálok pihenni, amíg fel nem kel a nap. Aztán eszembe jutott, hogy maximum az utolsó rókalyukban tudok majd pihenni egy kicsit, mert még körbe kell járnom azokat, akikkel csak pár szót váltottam a délután.
A kérdésére válaszolva pedig nem. Egyáltalán nem voltam jól. De ezt senkinek sem fogom bevallani. Amíg nem mondom ki hangosan, addig nincs is semmi baj.
– Miller, miért nem fogja be a száját, és élvezi a csendet? – pillantottam oldalra, majd magam elé vettem a táskám és kikotortam neki egy kis darab csokoládét. Mindegy, hogy fogytán van, és ma éjjel még jó pár embert végig kellene látogatnom, legalább addig sem hallom a hangját.
Ha nagyon megfogyatkozik a készletem, még mindig visszavitethetem magam utánpótlásért. Vagy szólhatok valamelyik katonának, hogy állíttasson össze nekem a nővérrel egy batyut, abban úgyis találok majd eleget az EÜ-s cuccok mellett. Ők úgyis dugig vannak belőle, itt viszont néha egy falatnyi is elég, hogy valakinek jobb kedve legyen.
– Sajnálom – szólaltam meg percekkel később, játékosan oldalba bökve. Nem csak nekem lehetnek rossz napjaim. Arról meg, hogy újabb embereket vesztettük egyikünk sem tehetett.
– A fáradtság sosem szégyen, Hadnagy. – mondta vállvonogatva. – Magát sem balettozni küldték ide.
Tényleg nem akartam megbántani, de úgy tűnik nem is vette fel nagyon. Mindenki tisztában volt vele, hogy nem mindig válogattam meg a szavaim, ha valaki rosszkor volt rossz helyen. Sosem gondoltam komolyan, csak az adott pillanatban, de az is épp elég volt, hogy egy időre elvágja a beszélgetést.
Hosszú percekig csak Miller nyammogását hallgattam, néha megfűszerezve egy kis nyeldekléssel, zacskózörgéssel. Olyan jó volt egy kicsit nem azon rágódni, hogy mi volt ma, és vajon mi lesz holnap, csak számolni a csillagokat, máskor a fűben fekve nézni a jelzőrakéták fényét.
NaNovells 2012 Part 2 – Heart of Darkness
„I have seen the Gates of Death, and I could be there again, if you want…”
(The Pacific - intro )
– Hadnagy!
Erős rántást éreztem a gyomrom tájékán, majd a következő pillanatban egy bomba robbant pontosan azon a helyen, ahol az imént tartózkodtam. Csak egy hajszál választott el attól, hogy a testem hősi halottként, amerikai zászlóval letakart koporsóban jusson haza.
Egy mozdulattal kirúgtam magam az ölelő karok közül. Összeszedtem az egészségügyi csomagom, majd a hátamra fordultam, és átlendítettem a vállamon a fegyverem.
– Nem lehet mindenkit megmenteni, Hadnagy! – néztem farkasszemet a megmentőmmel, ahogy hozzám szólt.
– A háború nem arról szól, hogy minél több hősi halottat szállítsunk haza, Tizedes! – jegyeztem meg metszőn. Ha nem ránt vissza az utolsó pillanatban, minden bizonnyal én is odaveszek. Ha viszont odajuthattam volna Collinshoz, talán még most is élne.
– Az lehet – tisztelgett előttem még mindig hason fekve – De ha elveszítjük az utolsó felcserünket, még kevesebb esélyünk van a túlélésre.
Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy igazat adjak neki. Helyette kisimítottam a sisak alól előbújó tincseim az arcomból, óvatosan visszahasaltam, és laposkúszásban megindultam a többiek felé.
Hátra sem kellett néznem, hogy tudjam, szorosan mögöttem halad, hátulról biztosítva a területet.
Fogalmam sincs miért, vagy hogyan lettem katona. A lányok általában nem ilyen "szakmát" választanak maguknak. Jogásznak, írónak, üzletasszonynak készülnek, nem pedig a porban fekve gyakorlatoznak kora reggeltől késő estig. Az apámat követve a gimnázium után felvettek a katonai iskolába, valahogy elrepült az a pár év az egyetemen, és mire feleszméltem, már egy háború kellős közepén találtam magam, a legnagyobb tűzharcban mentve az embereim.
– Johnson! – kiáltottam el magam, ahogy megpillantottam egy ismerős arcot a bokor mögött – Johnson, minden rendben? – rántottam rajta egyet, ahogy mellé értem.
Ha a halántékán nem csorgott volna egy vékony csíkban a vére, azt hihettem volna, hogy még él. De a Halál csendesen, alattomban jött el érte, megakadályozva, hogy közbelépjek.
Part 1 - The Masquerade Ball
Mindig is utáltam a maszkabálokat.
Fintorogva pillantottam az ágyon fekvő öltözékemre. legszívesebben visszacsomagoltam volna a dobozába, mellékelve egy apró kis kártyát, amivel megköszönöm, hogy apám ismét gondolt rám, majd befeküdnék az ágyba és megpróbálnám kialudni az elmúlt hetet.
Apám liluló feje, ahogy órák után kezd körvonalazódni a fejében, majd az inas által visszaküldött kártya alapján felfogja, hogy az egyetlen lánya tényleg nem szándékozik tiszteletét tenni a partin, minden pénzt megérne.
Szerencsétlenségemre ez a fajta álom sosem fog beteljesedni, vagy legalábbis addig nem, amíg ebben az államban élek. Hiába számítok felnőtt embernek a magam huszonnégy évével, ha egyszer azt merném mondani, hogy nem… nos inkább nem szeretném tudni mi vár rám.
Tettem egy lassú kört a nappaliban azon dühöngve, miért kell – pardon – muszáj nekem minden nyavalyás, hivatalos rendezvényén kötelező jelleggel megjelennem?
Anyám erre azt mondaná, hogy amíg általuk vagyok eltartva, fogjam be a számat, és örüljek annak, hogy azon kevesek közé tartozom, akik részt vehetnek Kalifornia legmenőbb társasági összejövetelein. Az ilyen bulikon mindig, és mindenki ott van, aki számít. A probléma csupán annyi volt, hogy – bár ők nem voltak hajlandóak elfogadni – már rég nem volt szükségem a támogatásukra, ugyanakkor a meghívók mégis kötelező, és rendszeres jelleggel érkeztek.
Minden alkalommal, amikor a számat húztam, tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy más ember, kezét-lábát törné, és a fellegekben járna, amiért alkalma van megismerkedni Amerika legmeghatározóbb alakjaival – legyen az politikus, rendező, vagy egy Oscar díjas színész – de én nem...
8. fejezet – Meravigliosa Creatura (részlet)
Legyűrtem a gombócot a torkomból, ahogy az épület előtt kiszálltunk a taxiból. Előírás szerint, csak az alkalmazottak tarthatták lent a kocsikat, illetve a meghívott vendégek egy része. Én, mint a megboldogult unokahúga, nem tartoztam ezek közé.
Ahogy felnéztem a Kapitányságra, eszembe jutott, mikor voltam itt utoljára, és miért. Szinte minden pillanatot fel tudnék idézni, minden egyes mondattal, amit a nyomozó mondott azon az éjszakán, mielőtt Cooper kihozott.
Azóta sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy talán nem volt véletlen a halála. Talán ez is a terv része volt, talán semmi sem igaz…
– Minden rendben? – szorította meg Cooper a kezem. – Ne zökkenj ki a szerepből.
Melegen mosolyogtam rá. Alex mindig ott van, amikor az embernek szüksége van rá. Olyan, mint az én személyes Őrangyalom. Kár, hogy ezt sosem mondhatom el neki, különben elindítom azt a lavinát, amitől Miller tiltott.
– Persze, csak eszembe jutott, milyen volt, amikor kihoztál. Nem akarok visszakerülni. – suttogtam, amíg fellépdeltünk a lépcsőkön.
– Nem fogsz! – mosolyodott el halványan – Egyikünk sem fog. Megtudjuk, amit akarunk, aztán mintha mi sem történt volna, a jelre szépen elindulunk.
Abban a percben az egész nem is tűnt annyira bonyolultnak. Hittem neki. Elhittem, hogy tényleg sikerülhet a dolog.
De kellemetlenül csalódnom kellett. A kapukon sikeresen vettük az első akadályokat, senki sem sejtette, hogy nem azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat. Még beljebb se néztek ránk nagyon furcsán, ám az első ember, akivel szinte frontálisan ütköztem elhaló sikolyt préselt ki belőlem.
’Just because we can’t be together, doesn’t mean, I won’t love you’
Az ablakpárkányon ültem magam alá húzva a lábaim, ölemben Mysteryvel, és a Central Parkot szép lassan befedő végtelen fehérséget bámultam. Halk zongoraszó szűrődött át a szomszéd felől, ami elsőre megnyugtató volt, de ahogy ugyanazok a szomorú strófák ismétlődtek, lassan kezdett elpárolni a kedvem. A kezembe vettem a telefont lágy mosollyal köszöntve a képernyőképet, majd egy egyszerű mozdulattal bedugtam a fülhallgatóm, és rányomtam a lejátszásra.
Már napok óta nem beszéltünk Ryannel. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányoztak a napi egy-két órás beszélgetések, mégis valami semleges beletörődéssel vettem tudomásul, hogy az utolsó fogadott hívás időpontja közelebb állt az előző hét elejéhez, mint annak végéhez.
Nyilván volt jobb dolga is, mint azzal foglalkozni, hogy a téli hajtás után beköszöntött a végtelen nyugalom a cégnél, és a napjaim nagyobb részét töltöttem alvással, vagy a macskát simogatva unalmas semmittevéssel, mint a közelgő ünnepekre való készülődéssel.
Félrebiccentett fejjel bámultam, ahogy a szél hirtelen irányt változtat, és a hópelyhek már nem vízszintesen, hanem gyönyörű függönyként hullottak alá az égi dunyhából. Sosem fogom megérteni a természet ezen hűvös, mégis csiszolt gyémántszerű tökéletességét. Elvégre tudósok százai bizonyították, hogy bizony nem létezik két egyforma hópehely.
Először az ajtócsapódást hallottam. Aztán a fojtott káromkodást. Erőszakkal kellett átrendeznem az arcvonásaim, egyúttal a széles mosoly helyére is sikerült semmitmondó szájat festenem. Pontosan tudtam, hogy az imént ellibegő fagyos-havas fenyegetés könnyedén visszasettenkedhet a fejem felé, mint valami Damoklész kard, csak azért mert Carlát kiröhögöm.
- Hova tegyem a kabátom?
- Fogas balra, a teád a pulton találod. – tájékoztattam fahangon, mielőtt gyanakodni kezdene.
Finom sarkak karistoltak a parkettán, és pár másodperc múlva Carla ott állt előttem kissé csapzottan, de teljes valójában. Szájhúzgálás nélkül állapítottam meg, hogy ebben a fél csizmában továbbra is sokkal magasabbnak tűnik mellettem. Ahhoz képest, hogy bizonyos tekintetben egymás ellentétei voltunk, mégis mondhatni tökéletesen össze tudtunk dolgozni.
Utálkozva nyomtam le az ébresztőórát. Sosem szerettem a reggeleket, pláne ha még hideg is van. Lustaságom ellenére, mégis úgy rántottam vissza a takaró melegébe a lábam, hogy Superman nyugodtan irigykedhetne.
Jóleső meghittséggel süllyedtem volna mélyebbre a paplan alatt, ha a telefonom időközben nem kel életre.
Túl korán volt, hogy érdekeljen a kijelző.
- Hideg van. – szóltam bele álmosan.
- Mondj valami újat! Hóesésben mi mást vársz? – morgott rám egy azonosíthatatlan hang.
Ásítani is elfelejtettem a csodálkozástól.
- Most viccelsz, ugye?
- Egyszer régen, meghívtál, azt hittem nem vonod vissza az ajánlatod. – nézett rám komoran, aztán a kijárat felé indult.
Megfogtam a kezét szakítva minden eddig felállított szabállyal. A pokolba is, miért kellene azt tennem, amit mások elvárnak tőlem?
Felvonta a szemöldökét. Biztos voltam benne, hogy ugyanarra gondol, amire én az imént, de nem érdekelt. Igazából, ha vele voltam – utáltam bevallani, de lényegében minden mindegy volt. Felőlem akár a világ végére is elmehettünk volna.
- Nem vontam vissza – pillantottam rá hűvösen. Legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy soha eszembe se jutna – de ha visszagondolok arra, hogy indultam neki ennek az estének pont elég ennyi.
Ujjait az enyémek közé csúsztatta, majd egy hirtelen mozdulattal magához rántott. Elnéztem a válla felett, mielőtt olyasmit tennék, amit megbánnék.
Unottan bambultak körbe a szobában.
Mindig is utáltam a hivatalos rendezvényeket, de ez alól szerintem semmi nem tudna megmenteni. Maximum az, ha valamilyen úton-módon nem sikerülne megtartani. Tekintve hogy hullafáradt vagyok, pontosabban egy sült csirke is elevenebb nálam, elég vicces estének nézünk elébe.
Belekortyoltam az üveg pezsgőbe, és azon gondolkoztam, vajon meddig tudom elnyújtani a pillanatot, amikor komolyan el kell indulnom. Ránéztem az órára. Komoly erőfeszítésbe telt megtartani a nyakam. Tisztára mintha külön életet akarna élni a többi testrészemtől. Mondjuk nem kellett volna annyit inni éjszaka. De abban a társasában ez egyenlő egy öngyilkossággal. Nem ember aki ezt képes kibírni pia nélkül.
Magic, Believe, Hotel, Spring 4 words challenge
Álmosan pillantottam fel az ágyból.
Már megint ugyanazt álmodtam. Pontról pontra, akárcsak egy régi emlék, amely lenyomatként örökre beleégett az emlékezetembe. És nem az első alkalommal. Az összes visszatérő álmom közül ezt utáltam a legjobban. Olyan valósághű volt, hogy a végén újra, és újra átéreztem a szenvedést, az erős karok szorítását, és a kétségbeesést, amikor beléd vág a felismerés: nincs menekvés.
Soha nem térhettem vissza hozzá, és Ő sosem tudta meg, ha csak el nem fogták, hogy nem azért nem mentem, mert nem akartam, hanem azért, mert nem engedtek többé szabadon kószálni.
– Bad Moon Rising –
(Two steps from hell - Infinite Legends)
What can you do, If you love a Vampire, but you’re an Angel? You have to be enemies, but we all know, no rules in the real life, and love is much stronger, than we can imagine it’s power.
You can save somebody’s life, but this Evil can destroy all the things you have to protect for enemies, bad guys, and monsters. People don’t know anything about the Supernaturals. Or their battle.
They could never know your secret. This rule is the most important in your life. Cause If you break it, you’ll have to die.
So, what?
Enemies? Maybe. Friends? Never. Then… ?
Daisy 2011. Crossover 11.
– Te megőrültél, Miller! Mindig tudtam, hogy egy szemétláda vagy, de azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg a biztos halálba küldesz! Nem megyek, érted? Nem megyek el! – szótagoltam dühösen, aztán bevágtam magam mögött az ajtót.
Még mindig jobb, mintha másképp vezetném le a feszültséget. Kifejezetten utáltam mások után takarítani.
Lassan egy órája azon veszekedtünk, ami szerinte egy ügyes kis húzás, szerintem meg egyenes út a sittre. Nem azért melóztam éveken keresztül, hogy egy nyavalyás összekötő egy perc alatt gallyra vágja az összes munkám.
- Te tudod a legjobban, hogy ez az ügy már eleve gázos, egyszerűen nem tudom felfogni, miért akarsz még nagyobb szarba keverni?! – vágtam hozzá a tőröm. Legalább visszakaptam. De milyen áron? Nyakig a sárban. És most azt akarja, hogy a kulimász ellepje a fejem is.
Na azt már nem!
Bad Moon Rising...
Mit tehetsz, amikor minden összeesküdött ellened? A n g y a l vagy de egy V á m p í r a kedvesed. Amíg a te dolgod megmenteni mindent, és mindenkit aki él és mozog, addig ő egy perc alatt elpusztíthatja az egész világot, amit azzal feladattal kaptál, hogy védelmezd.
Ellenségek? Ugyan már... mindenki tudja, hogy a szerelem sokkal erősebb, mint ahogy azt bárki is gondolja.
Szóval, akkor mi legyen?
Akarsz játszani? Mert én tudok egy jó játékot. De ott nincs ház, és nincs kegyelem, ha elbuksz, izgalom viszont annál több. Én biztos, hogy részt veszek benne. Imádom a bújócskát, fogócskát, körhintát - amiben nincs megállás, és nincs kiszállás.
látod a Holdat? Most kel fel. A gépezet beindult...
- Alex Wellington, csak nem kiküldték óráról?
Felvontam a szemöldököm. Minek ezt megkérdezni? A vak is láthatja, hiszen nincs nála semmi iskolatáska, vagy kabát, vagy könyv… vannak itt egyáltalán szekrények?
- De igen, Tanár Nő.
- Sajnálattal hallom. Mr. Rookward egyre többet panaszkodik a magatartására. Igazán lehetne, egy kicsivel… hát maga meg kicsoda? – fordult hozzám hirtelen.
Na ne már, hogy eddig nem vett észre!
- Evelyn Leighton Weird. – álltam fel lassan.
De vajon meddig tart majd ez a boldog állapot? Egy hétig? Egy hónapig? Bárhogy is néztem, mégiscsak a halált hozom el számukra. Nem mentesülök a tetteimtől még úgy sem, hogy megpróbáltam. Ha nem sikerült, és megtörténik a tragédia, nem érdekel, hogy mit mond, sem az, hogy ezzel gyanúba keverem magam. El kell mennem, mielőtt késő lesz.
Bár, az a tény, hogy megölni nem tudnak, némiképp megnyugtató.
Dühösen morrantam egyet, amikor nyikordult mellettem az ajtó, és egy lány lépett ki rajta. Rezzenéstelen arccal mértük végig egymást, aztán leült velem szembe, de szólni, egy szót sem szólt, ahogy én se.
Daisy – 2011. Crossover 9
Csak néztem az alattam elterülő várost, amelynek fényei soha nem alszanak ki, és arra gondoltam, néha milyen egyszerű az élet. Döntéseket hozunk, és soha nem nézünk vissza, hiszen ami egyszer megtörtént, azon már úgysem lehet változtatni.
Kikönyököltem a korlátra, és Cooper vállára hajtottam a fejem. Tudtam, hogy nem lenne szabad, hogy Millerrel csak még jobban összevesznek, ha most látna minket, de egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni a maszkos embertől.
Honnan tudta a nevem? És miért jött oda? Azok a villogó mélyzöld szemek beleégtek az emlékezetembe, ha lehunytam a pilláim, semmi mást nem láttam, csak a fekete maszkot, az azon átsejlő orrot, a puha húsos ajkat, és a sárkányzöld szemeket.
Megborzongtam.
- Nyugi kislány - rázta meg a vállam Alex - Itt biztonságban vagy. Miller bácsi mindjárt itt, lesz, hogy...
Crossover – 7. – Daisy
Berúgtam az ajtót, és azt hittem menten felrobbanok...
Kivettem a felső zsebemből a telefont, és Millert hívtam. Most komolyan: hogy volt képes korábban szólni Backernek, hogy húzzon innen? És ha előbb hívta Őt, mint engem, miért nem láttam a Shelbyt, amivel menekült a parkolóban? És miért nincs itt, ha tegyük fel Miller nem tudott neki szólni.
- Remélem, boldog vagy - vette fel durcásan. - Hány darabba lőtted? - kérdezte ironikusan.
Keserűen felnevettem, és a zsebpisztolyt visszadugtam a zsebembe.
- Csak azt ne mondd, hogy Te erről semmit nem tudtál. Mindig is tisztában voltam vele, milyen jó színész vagy, de azt nem gondoltam volna, hogy egyszer a saját bőrömön tapasztalom. - léptem beljebb.
Ahogy méterről méterre előrébb haladtam, semmi erőszakos behatolásnak nem láttam nyomát. Mintha komolyan lelépett volna. Kesztyűt húzva bepötyögtem a kódot, és
elfordítottam a széf kerekét.